A MÓZESI TÖRVÉNY szerint időnként helyénvaló volt esküt tenni. Ám Jézus idejére a zsidók közt annyira mindennapossá vált az eskütétel, hogy gyakorlatilag minden kijelentésüket esküvel erősítették meg. Ezzel az volt a céljuk, hogy hitelt adjanak a szavaiknak, de Jézus kétszer is kifejezte, hogy elítéli ezt az értelmetlen szokást. Ezt tanította: „legyen a ti igenetek igen, a nemetek pedig nem” (Máté 5:33–37; 23:16–22).

Egy újszövetségi szótár szerint abból látszik, hogy „a zsidók hajlamosak voltak szinte minden állításuk bizonyítására esküt tenni”, hogy a Talmud precízen meghatározta, mely esküket kell kötelezően megtartani, és melyeket nem (Theological Dictionary of the New Testament).

Nem csak Jézus ítélte el ezt a rossz szokást. Például a zsidó történetíró, Josephus Flavius ezt mondta egy zsidó szektáról: „nem is esküsznek, mert az esküt rosszabbnak tartják az esküszegésnél. Azt mondják, hogy máris hitelét vesztette az, akinek csak akkor hisznek, ha az Istenre hivatkozik.” Egy zsidó apokrif iratban, a Sirák fia könyvében, más néven Ecclesiasticusban (23:12) hasonló gondolatot találunk: „A férfi, aki sokat esküdözik, eltelik törvényszegéssel”. Jézus azt ítélte el, ha valaki könnyelműen esküdött. Ha mindig igazat mondunk, nem kell esküt tennünk ahhoz, hogy higgyenek nekünk.